A Holdárnyék Írországban úti napló – első nap: Budapest – Dublin

naplo1

Amint azt sokan tudjátok, június 10 és 19 között Írországban sikerült egy kis tanulmányúton részt vennem. Miért mondom rá, hogy tanulmányút ahelyett, hogy nyaralás? Egyrészt, mert így jobban hangzik, másrészt… na, erre máris kitérek.

Miért éppen Írország?

Régi álmom volt kijutni a Smaragd Szigetre, talán nem nehéz megérteni, hogy miért. Ősi, kelta emlékek? Várromok, templomromok? Egy nép, akik mitológiája hemzseg olyan lényektől, amiket ELFnek neveznek? Ez a vágyam csak felerősödött a Holdárnyék-sorozat írása közben, amikor is nem csak a kelta mitológiából és történelemből használtam fel elemeket, hanem Írország konkrétan helyszínné is vált: a harmadik kötet nagy része ugyanis (Frostbítan – Fagymarás, várhatóan idén ősszel jelenik meg), amit két éve írtam meg, Írországban játszódik. Viszont ha már történelmileg és nyelvészetileg ennyire valósághű vagyok, miért ne akarjak minél reálisabb lenni minden egyébben is? Ehhez viszont nem elég a Google Maps-on és Street View-n végigjárni (amit egyébként megtettem)… szóval, kössük össze a kellemeset a hasznossal, végiglátogattam azokat a helyeket a valóságban, amiket a Holdárnyék is bejár, ilyen értelemben tanulmányút is volt ez számomra. És hogy milyen volt? Hát, nézzük. Íme az első nap!

2015. június 10., szerda

Első napunk nagy része utazással telt. Reggel Budapesten szálltunk gépre, és délben landoltunk Frankfurtban, egy akkora reptéren, ami mellett eltörpül a szülőfalum, konkrétan. Rendkívül nyomasztó hely volt, A, B, C, D, ki tudja, hány betűjeles részleggel, mindegyikben több száz kapuval, ugyanazokkal a boltokkal, üzletekkel minden 400. méteren… (Pacsuliszag. Pacsuliszag everywhere.) Annyit mászkáltunk, mire megtaláltuk, hogy honnan indulunk tovább, hogy erősen beleéheztünk, mivel pedig az étkeink a nagytáskánkban feladtuk még Budapesten, be kellett ülnünk valahova. A menü legérdekesebb pontja a Gulaschsuppe volt… nosza, lássuk, hogy készítik a németek a gulyást!

Hát, jelzem, sehogy, ugyanis ez se nem Gulasch, se nem Suppe. Tulajdonképpen valamiféle pörköltet készítenek, méregdrágán. Ráadásul minden mondat végén, amit mondanak, ott figyel a „gell” szócska, vagy mi, amivel engem a világból ki lehet űzni. Olyan ez nekem, mint az olasz bambino szócska, az angol patch, vagy a szintén német Schadlingsbekampfungsmittel.

Gu... pörkölt

Gu… pörkölt

A Gu… pörköltierent követően megkerestük ismét a helyünket – és mivel az étteremvadászat közben elhagytuk a becsekkolt területet, ismét át kellett esnünk egy biztonsági ellenőrzésen, ami a budapestinek körülbelül a hatszorosa volt szigorúságban. Németek, na. Sicherheit az van.

Életem második repülése következett, ami már jóval eseménydúsabb volt, hiszen már nem csak szárazföld felett repültünk. Amikor elhagytuk a kontinenst, akkor például szó szerint a hideg futkosott a hátamon (jó értelemben) a látványtól, vagy amikor Anglia felett repültünk át és felismertem a különböző folyókat, városokat…

Aztán jött Írország, és ahogy ráfordultunk Dublinra… uhh. Nehezen leírható látvány, na.

Búcsú a kontinenstől, főszerepben Hollandia, vagy Belgium.

Búcsú a kontinenstől, főszerepben Hollandia, vagy Belgium.

Dublin

Dublin

Leszállás után meglepően keveset kínlódtunk a csomagmegszerzéssel, aztán irányultunk ki. A mosdókör alatt ért az első kultúrsokk: a reptéri munkatársak gaelül vitatkoztak egymással valamiről, és bár tudtam én, hogy sokan beszélik a kelta nyelvet az országban, nagyon örültem, hogy ennyire mindennapi módon történik (hiába kizárólag a káromkodásokat értettem meg a szavaikból).

A reptérről egy coach busszal mentünk be a városba – természetesen emeletes volt. Második kultúrsokk: a buszra helyiek is szálltak fel, nem csak turisták, és ők is fogták a csomagjaikat, berakták a lenti emeleten a csomagtartó rácsra – aztán felmentek az emeletre és leültek. Meg se fordult a fejükben, hogy valaki majd jól megfogja a táskájukat és megpattan vele, pedig nem lett volna nehéz.

Egyre jobban tetszett nekem ez az ország.

A buszút alatt máris jobbra-balra kocogó embereket láttunk, még szűk utcákon is, nem csak menő plázsokon, ahova a magyarok is előszeretettel kijárnak társkeresési célzattal „futni”. Ez végig jellemző volt: a népesség jelentős hányada, fiatal, öreg, férfi, nő, komolyan mozog napi szinten.

A busz szinte a hotelünk, a The Townhouse előtt rakott le. És máris jött a harmadik kultúrsokk: a recepcióssal való beszélgetés rávilágított, hogy egyrészt nagyon rozsdás az angol beszélőkém, másrészt kellett minden elhangzott mondat után másfél másodperc, mire az agyamban összeállt, hogy mit mondott az oyrish person. Az ír akcentus ugyanis nem Gerard Butler akcentusa a P. S. I love you-ból (főleg, mert ő skót), hanem inkább a Lottózsonglőrök című film egy-két színészéére emlékeztet – kicsit még több motyogással, hadarással, éneklő hanghordozással és pár olyan szóval, amiről lövésed nincs, mit jelent.

 

Úgyhogy elővettem legszebb oxfordi (HAHAHAHA) angolomat, jelzendő, hogy ostoba turista vagyok és kíméljenek. Meglepő módon bejött, nekiálltak úgy beszélni, mint egy lassú felfogású lamantinnal, így már jelentősen többet felfogtam az elhangzottakból.

Külön szuper meglepetés volt, hogy minden szobának fantázianeve volt – méghozzá ismert regényekből való szereplők és események! Na, ez aztán megadta az alaphangulatomat, lepakolás után neki is indultunk felfedezni Dublint.

Modern és régi együtt él a városban

Modern és régi együtt él a városban

A város meglepően íretlen első blikkre. Egyes részei Budapestre hajaznak, csak amíg a magyar fővárosban XIX. századi épületek, addig itt jó száz évvel régebbiek rohadnak szét. Persze a belváros gyönyörű, az nem vitás. A Liffey folyó szeli félbe, ami a Dunához mérten rendkívül komolytalan, legfeljebb negyed olyan széles vízfelület.

IMG_0037

Első este a déli partot fedeztük fel magunknak: szebbnél szebb régi épületeket vadásztunk, megvoltak a kötelezőnek tartott körök (Trinity College, Temple Bar), de mivel már jó késő volt (a repülőnk öt körül szállt le, onnan még fél óra volt a város), múzeumba már nem tettük a lábunkat. Helyette hova is mehettünk volna… irány a pub.

A Trinityben

A Trinityben

IMG_0042 IMG_0041 IMG_0040

Mielőtt még jön az „alkoholista” kiáltás, fontos közölni, hogy az ír pub egyáltalán nem egyenlő a magyar „kocsma” szó jelentésével. A pub olyasmi inkább, mint az étterem, a kultúrház, a koncertterem és a kocsma keveréke, ahol adnak ugyan sört, de az emberek nem elsősorban azért járnak ide, hogy jó magyar szokás szerint öntudatlanul bicegjenek haza. Ezek komolyan veszik, hogy ha leülsz a pult mellé, akkor beszélgetni fogsz azokkal, akik szintén ott ülnek: azonnal kikérik a véleményedet olyan témákról, amiket most olvasnak az újságban, vagy fogadni akarnak veled valamelyik versenylóra, ami pont most fog futni a tv-ben. A pub a közösségi élet központja még olyan nagyobb városokban is, mint Dublin, és ez az elsődleges funkciója. Magyarországon nincsen semmi ilyesmi, és ez egy kicsit egyébként szomorú is. Ráadásul minden pub külön egyéniség; leginkább a budapesti romkocsmák igyekeznek hasonló módon egyedi berendezéssel és ötletekkel dolgozni, de a pubok szintjén nem érik el. Persze, nehéz is lenne, ezeknek a puboknak a java része már 3-4-5-10 generáció óta ugyanannak a családnak a pubja, ennyi idő alatt törvényszerű, hogy kialakuljon egy megragadó, utánozhatatlan arculat és hangulat. De akik miatt érdemes lemenni egy ilyenbe, az mégis a közönség: ezek a közvetlen, beszélgetni vágyó, kíváncsi, barátságos emberek a szórakoztató kiejtésükkel és tündéri versenylómániájukkal lenyűgözőek tudnak lenni.

A nemzeti érzés mindenhol ott van. MINDENHOL

A nemzeti érzés mindenhol ott van. MINDENHOL

Fény derült Brandon Hackett mesés gazdagságának forrására is. Lóverseny. (Mi más.)

Fény derült Brandon Hackett mesés gazdagságának forrására is. Lóverseny. (Mi más.)

Jó darabig ültünk is itt a hosszú mászkálás után és beszélgettünk, néha kinéztem az utcára, és a fényekből megítéltem, hogy „á, még fenn van a nap, még nincs késő”.

Ó, dehogynem.

Soha nem hittem volna, hogy mivel ilyen északon van, ezért Írországban kicsit tovább fenn van a nap az égen, mint nálunk. Negyed 11-kor indultunk vissza a szállásra, akkor ment le éppen. Elképesztő furcsa érzés volt.

Este gyakorlás gyanánt még benyomtam a TV-t: szokni kell a kiejtést, na.

Egy ilyen boltban is voltam. 2,5 méter Black Library cuccokkal... lehet irigykedni. :D

Egy ilyen boltban is voltam. 2,5 méternyi hosszan Black Library cuccokkal… lehet irigykedni. :D

Az első nap mérlege:

Életemben először jártam angol nyelvterületen, ami ijesztő angol szakos létemre, dehát ez van, eddig nem volt rá érkezésem. A kultúrsokk nagyon erős volt, az tény, a város tökéletesen új, nagyon nem így képzeltem, de nagyon tetszett. Hiába hemzsegett a turistáktól, nagyítóval kellett vörös hajú, angolul beszélő embert keresni, mégis olyan nyugalom honolt, amilyet itthon, Budapesten nem nagyon érez az ember. Jó kezdés volt ez a pár órás futkározás: már most lelkesedtünk, fel voltunk készülve az országra.

Másnap ugyanis a reggeli buszra volt jegyünk, ami átröpít majd minket az ország másik végébe, az óceán partjára, Galwaybe.

Ami egyébként Gaillimh. Ugyanis az írek szerint ha nem tudsz gaelül, nos… akkor focail leat. De erről is beszélünk még, folyt köv! :)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>