A Holdárnyék Írországban úti napló – harmadik nap: Galway

naplo3

Úgy tűnik, a sirály állandó eleme lesz írországi utunknak – megint az ő kedélyes vijjogásuk közepette keltünk fel, jó korán, hogy legyen időnk reggelizni és időben kiérjünk a Cliffs of Moher nevű ojjektumhoz.

Ez az út kb. két és fél óra buszozást jelent egy Doolin nevű helyig, ahonnan további 2-3-4 km séta és már ott is vagy. Egy a bökkenő: nagyon kevés busz indul Galwayből, ha lekésel egyet, akkor jóval kevesebb időd marad eljutni a sziklákig, majd onnan vissza az utolsó buszhoz Galwaybe. Mi segíthet az ügyön? Ha nem foglalsz hetekkel előre Galwayben szállást, és reménykedsz, hogy Doolinban majd lesz szabad szoba. Vagy ha bérelsz autót. Bérelj autót. Kell!

Elindultunk, hogy megkeressük a buszmegállót – az előző nap után nem akartunk különösebben sokat caplatni vissza Galway belvárosba. A buszmegálló csodálatosan működött: tudtuk, mikor indul a végállomásról a busz (20 percenként), de hogy hogyan hívják a megállót, amiben ácsorgunk, vagy hogy hányadik is a végállomás után… erről nem volt infó.

Hát vártunk.

Nyolc fok volt és fújt a szél, becsülettel átfáztunk, de kivártuk a húsz percet. Ekkor valami kényelmetlen, sötét gondolat fészkelte be magát a fejembe: tulajdonképpen a busz, amire várunk, nem fog jönni.

Elindultunk gyalog, és bár hivatalosan a busz útvonalán mentünk (újabb és újabb megállók bizonyították ezt), az alatt a 40 perc alatt, amíg a városközpontig értünk, egyik irányba se ment el mellettünk busz. És ennél a pontnál figyelmeztetnem kell mindenkit: kedves magyarok! Ne szidjátok a budapesti/szolnoki/akármilyen magyarországi tömegközlekedést! Örüljetek neki, hogy az legalább VAN! :D

A buszmegállóban a jegyautomata közölte velem a kellemetlen tényt: a Cliffs of Moherig már csak egy igen kései buszt tudunk elkapni, azaz legfeljebb rohamlátogatásra van időnk (onnan három előtt indult aznap az utolsó busz visszafelé), ráadásul kettőnknek húszezer forint körüli összeg lenne oda-vissza a túra… a sima járatos busszal (Bus Éireann, akikben épp amúgy sem hittünk különösebben az iménti kis malőrke miatt)! Ezek a tények, kombinálva az időközben 10 celsius fokosra növekedett hőhullámmal és az eső lábával, ami annyira lógott, hogy néha még engem is fejberúgott, pedig nem vagyok magas, arra sarkalltak minket, hogy ezt az utat legközelebbre halasszuk. Legközelebbre – már itt biztosnak éreztem, hogy ebbe az országba vissza kell térnünk. Nem csak a kihagyott, nem megnézett dolgok miatt, hanem egyszerűen mert kell.

Ráadásul ha kockáztatunk az erősen rezgő léces úttal, akkor tudtuk, hogy Galway megnézésére egy óránk sem lesz. És micsoda kár lett volna kihagyni…! Sokan mondták (többek közt a támpontként használt útikönyv is), hogy Galway 1. kicsi 2. nincs ott semmi. Utóbbi motívummal többször találkoztunk, többek közt a világ egyik legjobb települése, Kildare kapcsán is, de erről később.

IMG_0059

GAILLIMH! Azaz Galway.

Tehát Galway mellett döntöttünk. Előző este a csudajó Ros na Róg közben láttunk egy lottó reklámot (természetesen National Lottery a lottó neve), ami annyira kemény volt, hogy úgy döntöttünk, feladunk egy szelvényt.

A reklámban egy dúsgazdag nénike száll be egy helikopterbe, hogy elvitesse magát a piacra, vagy valami hasonló helyre. Párbeszéd (angolosok előnyben):

– Josh, good morning.

– Good morning, Mrs. Fitzwick, where to?

– To the marketplace, please, Josh.

– Roger!

– Oops… sorry, Roger.

 

Na, ezen felbuzdulva meg is vettük a szelvényt – sorsolás aznap este.

A Corrib folyik át Galwayen és van képe szépnek lenni.

A Corrib folyik át Galwayen és van képe szépnek lenni.

IMG_0066

A leendő házam. Legalábbis NAGYON remélem.

IMG_0061 IMG_0062 IMG_0063 IMG_0064 IMG_0065

Céltalanul belődörögtünk a belvárosba, és így a legjobb: nem céltudatosan, utcanevekre és házszámokra vadászva végignyargalni a hangulatos utcácskákon, hanem szép lassan végigsétálni, beszívni a gyakran masszív tengerszaggal együtt a hely hangulatát, a kötött cuccok szkafanderébe zárkózó helyiek látványát, beesni egy helyi művész négy emeletes stúdiójába… apropó, mondtam már, hogy beestünk egy helyi művész négy emeletes stúdiójába? :D

Ilyen szobabelsőket tervezett a hölgy többek között. Természetesen tilos volt fotózni.

Ilyen szobabelsőket tervezett a hölgy többek között. Természetesen tilos volt fotózni.

Pont az egyetlen olyan utcában jártunk, ami túlélte a protestáns csapatok meglehetősen teljes körű rombolását, amikor egy furcsa kis boltra találtunk. Kézműves, egyértelmű volt, hogy ide bemegyünk! Bementünk, és egy bizonyos művésznő boltjába érkeztünk, ahol az ő alkotásait lehetett megvásárolni, meg mindenféle olyan kézműves termékeket, amik neki tetszenek. Ez mennyire jó ötlet már? És erre be volt rendezve négy emelet egy régi, középkori polgári házban.

Amíg ott voltunk, beesett egy bácsi, aki egy csoportot vezetett körbe, őt kihallgatva kiderült, hogy a művésznőnek nincs engedélye négy emelet magas kiállítást létrehozni, hát gyorsan kiépíttette a középkori kandallót és kéményt, így viszont már nem négy emeletnek minősült, hanem négy szobának, négy szobás kiállítást meg építhetett. :D Hiába, van valami közös az írekben és a magyarokban…

IMG_0075

Galway belváros

IMG_0089

Oscar Wilde-dal társalgunk irodalomról. Nagy Holdárnyék-rajongó egyébként, kedvence az Igazgató.

IMG_0092

Ím, a Lynch-ház. Az írek ebben is olyanok, mint a magyarok, mindent ők alkottak és/vagy találtak fel, eképp a lincselés szót is. Méghozzá az öreg Lynch lincselte meg az ifjabbik Lynchet még a középkorban itt, az egyik ablakban kötéllel, hogy megmentse a család becsületét.

IMG_0068

Rock and roll, baby.

IMG_0095

Kis terasz a Corrib partján… várj csak, jövök lakni itt. (Is.)

Persze egy történelmi belvárosban nem ülhetsz le csak úgy májkrémes kenyeret kenni. Nosza, keressünk egy helyet, ahol lehet enni! Az írek gyűlölete (vagy inkább nemtörődömsége) az ebéddel kapcsolatban vérlázító egy magyar számára, akinek jó előre fontos a téma, hogy „És mi lesz az ebéd 2017 augusztus másodikán? És harmadikán?”; nem is csoda, hogy a pubok konyhái még nem álltak fel, ráadásul igen “olcsók” is ugye, hamar be is estünk egy tökéletesen üres, ír nemzeti színekben pompázó Supermac’s nevezetű gyorsétterembe. A kizökkentő havarjé-t csípőből hárítottam egy hasonlóval és kértem ennákot, méghozzá a speckó marhahúsos burgert chipsszel, ami nem, nem olyan chips, mint itt nálunk, hanem jelentősen táplálóbb. (Tulajdonképpen hosszában négybe vágsz egy krumplit és bevágod olajba, aztán pápá.)

Várni kellett. Milyen gyorsétterem az ilyen? (Milyen lenne, nem gyors.) Aztán kihozta az ebédet a kiváló munkatárs, és azta, ez étel volt a javából. A húspogácsa igen komolyan marhahús (és jó sok), a krumpli nagyon krumpli, kész főnyeremény, na. Ráadásul az ír marketing ékes mintapéldája lapított még a poháron is, lásd mellékelt kép. Nem azzal kérnek meg, hogy ne locsold szét az üdítőt az étteremben, mint mondjuk akárhol a világon (Ne öntse ki! Don’t spill!), hanem egy szép hosszú monológgal smúzolnak veled: Oké, nagy üdítőt kértél, és mi jól színültig is töltöttük neked, mert tudjuk, hogy azért kértél nagyot, mert bízol magadban és tudod, hogy nem öntözöd föl vele az éttermünket, másrészt NAGGGGGYON szomjas vagy. Ez mennyire jó már! Csak a gael-angol kétnyelvű bölcsességekkel borított éttermi cukor übereli ezt a fajta jófej fegyelmezést.

IMG_0077

Újabb vándorlás kezdődött. Megnéztük az utóbbi egy-két évszázadban Mikulás ügynök kódnéven szereplő Szent Miklósnak szentelt potom ezer éves templomot – természetesen ez azóta nem katolikus, hanem ún. Church of Ireland, akik tulajdonképpen az anglikánok. Hiába: egy olyan országban, ahol az „England”, „British” meg „English” szavak említése a népesség 75%-ából intenzív „Those feckin’ English bastards”-ozást vált ki, valóban nem jó ötlet Anglicannak becézni egy egyházat, aminek a feje ráadásul egyben az angol király is… Viszont itt mindent láttunk: sokszáz éves faragványokat, sírhelyeket, sőt, egy Connaught Rangers katonai osztagzászlót is (nem vagyok éppenséggel a korszak szakértője, egy hadtörténész valószínűleg első blikkre beazonosítja). Jó írek módjára ezek a brit oldalon harcoló srácok híresek voltak féktelen rohamaikról és féktelen bulijaikról. Na, meg a Saturday club borsóit is láttuk, de nem öntöztük meg, mert kellően jól tápláltnak tűntek.

IMG_0072

A klub növénykéi. Igen, bent a templomban.

IMG_0073

A történész és a nyelvész kombó-gyönyöre.

IMG_0069 IMG_0071 IMG_0074

Galway_mace

A polgármester kardja és buzogánya a wikipédiás fotón.

Számomra igazán a városi múzeum volt egyébként libabőrös élmény. A Holdárnyék-sorozat harmadik részében, a Fagymarásban ugyanis ebbe a múzeumba kell bejutnia a Kiválasztottnak, hogy egy ősi, kőbe vésett jóslatot elolvasson. Ezt a jelenetet két és fél éve megírtam, és most úgy jártam be a múzeumot, mint aki ismerős helyre tér vissza… lenyűgöző érzés volt. A kiállítási anyag pedig nagyon-nagyon érdekes: középkori és kora újkori üvegkelyhek és borosüvegek (olyan Karib-tenger kalózai jellegű hasasüvegek) voltak az elsők, aztán folytatódott az egész a polgármester tisztségével járó karddal és buzogánnyal, amihez képest Szauron buzogánya smafu, a kard meg… na, hát ismertek. :D Egy galway-i hookert is kiállítottak a lépcső mellett, ami ugye nem egy feslett erkölcsű leány, hanem egy hajótípus. Meg egy sör, de azt mindenki maga eldöntheti, hogy szerinte egy sört állítottak ki a múzeumban, vagy egy hajót… Az első világháborús kiállítás különösen érdekesnek bizonyult, életemben először jártam olyan világháborúra emlékező kiállításon, amit győztesek rendeztek be. A személyes holmik, revolverek, dohánytárcák, laposüvegek, képeslapok mellett pár panelen elmesélték a háborút is, egyik-másik résztől azért égnek állt a hajam. Például az egyik térkép megmutatta a háborúban egymással szemben álló felek területeit, ahol bizony kiderült, hogy a németek és az osztrák-magyar fél olyan szövetségesekkel közösen vesztette el az első világháborút és tette le a fegyvert, mint Olaszország (wtf) vagy Románia (wtf*2). Na most, ha emlékezetem nem csal és nem fölöslegesen jártam a töri szakra, akkor Olaszország ellen csak Isonzónál több, mint 16 csatát vívtunk, csak mi, magyarok – ha ilyen szövetségeseink voltak, akkor minek kellett nekünk ellenség? :D

75319

Ír háborús propagandakép. Sehol egy szeplős vörös ember, ugye látjuk ezt? :) A sztereotípiák nem működnek, ismét szólok.

Ami érdekes, hogy egyrészt nagyon ügyesen használták az interaktív kütyüket. Például Galway belvárosáról volt egy nagy monitoros bemutató: kiválasztottál egy környéket és egy időszakot (középkor, újkor, XX. század eleje és manapság), és egy elég ügyes kis 3D-s modellezőprogram bemutatta, hogy néz(het)ett ki akkor a város azon része. Nem is lógott ki annyira a múzeumból ez a ketyere. Ó, igen – és az egész múzeum csont ingyen volt.

A régi kikötő spanyol ööö… szóval a Spanish Arch („spanyolív”) alatt elhaladva az öböl partjára sétáltunk, ahonnan egy kis ücsörgés és rommá fagyás után visszatértünk a városba. Hiába, ott éppen nem volt hőségriadó…

IMG_0080

Spanish Arch. Hideg. A taft… a taft otthon maradt.

IMG_0085

Napi apály óceánjáróval.

Végül a Pie Maker pitézdében találtuk meg a melegedés eszközét, ahol egy elképesztő finom Irish apple pie-t tettünk a magunkévá – de csak azért, mert még nem tudtuk, mi is a Banoffee Pie. A pitét egy ír kávéval öblítettük le a belvárosban egy 800 éves házacskában, majd a Vörös Earl csarnokának (illetve annak romjainak) megtekintése után az öböl partján szépen hazasétáltunk.

IMG_0088

Ezen a helyen nem wifi volt, hanem Pie-fi. És ez komoly.

IMG_0083

Hazafelé

IMG_0081

Útközben belebotlottunk egy „parkba”, azaz egy elkerített részbe a tengerparton, ami a nagy éhínségnek állít emléket, ami 1845-től 1852-ig tartott, és több szerencsétlen faktor okozta: a krumplit egy betegség teljesen elpusztította, és mivel itt egy sor történelmi ok (katolikusellenes törvények, külföldön élő földesurak, stb.) miatt a népesség majdnem fele elsődlegesen rászorult, hatalmas katasztrófa történt. Egy milliónál is többen haltak éhen Írországban, és egy millióan menekültek el az országból, java részük Galwayen át Amerikába ment. Kétmillió embert vesztett el az ország – hét év alatt, nem egészen hét millió főből! Azért itt még nem tart a mai Magyarország…

A parkot egy kislány emlékének szentelték, Celia Griffinnek, aki szintén odaveszett az éhínségben. És akinek olyan gyönyörű, regénybe való neve van, hogy azonnal elkezdtem gondolkodni rajta, milyen történetben emlékezhetnék meg róla. Minden esetre hátborzongató volt ott állni, ahol egy ország népességének egy negyede hagyta hátra mindenét, hogy hajóra ülve elmeneküljön a biztos halál elől.

IMG_0096

Az éhínség emlékműve, némi öböllel/óceánnal

IMG_0102

Celia Griffin története korabeli sajtóból, immár kőbe vésve

IMG_0101

A ‘park’

IMG_0097 IMG_0098 IMG_0099

IMG_0108

Rengeteg moszat!

IMG_0107

“Ne ugrálj!” Amúgy is vagy száz méterre a tenger…

IMG_0103

… te meg idepottyansz. (Amúgy itt épp alapkövet keresek a húgomék házához.)

Este úgy határoztunk, nem hagyhatjuk ki a közösségi életet, lementünk hát a Hivatalba egy jó erős tea után. És nem fértünk be, olyan elképesztő tömeg volt. Semmi gond, hát irány az utcán kicsit visszafelé az O’Connor’s, amiről akkor még nem is tudtuk, hogy már a negyedik generációnyi O’Connor tulajdonában van, és az ősök által felhalmozott tekintélyes mennyiségű használhatatlan cucc mind a kocsmát díszíti. De tényleg: volt itt lengyel lovassági szablya, százéves integetős macska Kínából a kék-fehér porcelán Szűz Mária mellett, akinek a másik oldalán hastáncos ruha lóg, egészen a lámpa mellé, ami egy medvefej szájából világít… Elképesztő mennyiségű spontán begyűjtött giccs borította a pub minden négyzetmilliméterét. És még nem volt sehol senki! Gyorsan leültünk és gazdagodtunk egy O’Hara meg egy Galway Hooker sörrel, na meg egy ígérettel, hogy kilenctől élőzene lesz.

Ím, az O’Connor’s

Nofene! Épp ideje egy ilyenbe is belecsöppenni!

Annak rendje és módja szerint totálisan megtelt a pub egy órán belül. Igen érdekes egyvelegben jöttek az emberek: huszonéves fiatalok az egyik asztal körül, baráti társaság. Mellettünk 40-es házaspár, a mi asztalunkhoz leült egy hatvanas pár, tőlünk egy méterre Mona Månstråle, a duci töltöttgalamb jósnő az Engelsfors-trilógiából üldögélt a barátaival és hörgött beszélgetett velük (de tényleg, egy végletekig elcigizett hangú, méretes hölgy volt, minden második szava vagy a fokk vagy a fokking valami), de jöttek kisgyerekkel, sőt, szülők kamaszokkal… össznépi szórakozás készült. Jó volt látni, hogy szó szerint mindenki és akárki eljöhet (és el is jön) megnézni egy élőzenés előadást egy kocsmába.

Csak a zenészek nem jöttek.

Ugyan egy fickó kipróbálta a zongorát, meg hoztak be dobszerkót, de semmi. Elfogyasztottunk még egy sörítőitalt (a szuper bevált Guinness-Bulmers cider kombót), lassan már inkább 11 volt, mint 10, de a kilenc órai élőzene még sehol. Fáradtak is voltunk, másnap kemény, utazós nap várt ránk (nem is tudtuk, mennyire…), úgyhogy felkerekedtünk, nagy csalódottan.

És ki jön szembe az O’Connor’s sarkán? Csaknem a gitáros! Ezzel a közepesen hisztérikus szöveggel: „Sorry, guys, I’m late. Don’t you come back? There’s gonna be some live music! ANY MINUTE NOW!”

Ahogy Kovács Attila cimborám szokta mondani: minden zenekarban kell, hogy legyen egy primadonna. Ha nem tudod, ki az, valószínűleg te vagy. Hát, itt a gitáros volt… :D

Hát, mivel biztosak voltunk benne, hogy a helyünk már nonegzisztens, ezért továbbsétáltunk haza és nem tértünk vissza még egy pintre.

Annyi energiánk maradt, hogy ellenőrizzük a lottószámokat…

És nyertünk. Nyertünk a National Lotteryn! De vajon mennyit?

Másnap tudtuk meg, amikor beváltottuk a szelvényt. De ezen a napon már csak elájulni tudtunk.

Folyt köv! :)

 

Az előző napok:

ELSŐ NAP

MÁSODIK NAP

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>