A Holdárnyék Írországban úti napló – második nap: Dublin – Galway

gaillimh

Az ébredés sokkján június 11-én reggel sokat dobott a tudat, hogy egyáltalán nem otthon történik és nem azért csörög a telefonom ébresztője, mert rohanni kell BKV-zni, hanem mert várnak reggelizni a hotel étkezőjében…

Érezzük, hogy kicsit más kategória, ugye? Igen, én is bármelyik nap a BKV-t választom!

Ráadásul nem gyenge sirályvillyogás közepette ébredezni. Mert hogy ez összejött.

Mivel hosszú életünk folytán – elfek lennénk ugyebár – számtalan hotelben és szállóban megfordultunk már, így pontosan tudtuk, mi a teendő. Hagytak is egy darabig tanácstalanul téblébolni a müzlihalmok és a kompótok között, mire az egyik pincérlány megkegyelmezett, a kávé előtti arcomba lőtt egy kizökkentő „Höü áá jíí”-t, és egyből a lényegre tért: „Höü villjí hefde brékföszt”?

BRÉKFÖSZT! Na, nyeregben éreztem magam, odaléptem a pultjához. Rengeteg szép dolgot tartott benne: rántottát, tükörtojást, paradicsomos lében úszkáló fehérbabot, sült paradicsomot, sült kolbászt, sült szalonnát és bacont, meg… korongokra vágott hurkát?… Írország, mivel akarsz te engem megetetni?!

Alapvetően reggelizni se szoktam, úgyhogy nagy bátran kértem igényesen két kolbászt, egy tükörtojást meg egy bacont. Mire felvont szemöldökkel a lány: mi van, csak ennyi? Kiderült ugyanis, hogy a címszereplő Full Irish Breakfast az imént felsorolt elemek mindegyikét tartalmazza a The Townhouse-ban, és nem is kis mennyiségben! Csoda, hogy Írországban sem azt kérdezgetik a gyerekek a szülőktől, hogy mi lesz ebédre?…

A reggeli után összepakoltunk és kicsekkoltunk a James Joyce-utalás nevű szobácskánkból, majd cuccokkal alaposan felpakolva nekivágtunk a Liffey északi partjának, elég időnk volt még a busz indulásáig.

Valamiféle Scottish Institute. Ilyenekre azért még rábukkantunk.

Valamiféle Scottish Institute. Ilyenekre azért még rábukkantunk.

Még nem szóltam arról, hogy hogyan közlekednek az írek. Oké, a bal oldalon, ami rémálommá tesz minden egyes háromsávos körforgalmat (az első tíz alkalommal majdnem ráüvöltöttem a buszsofőrre, hogy EMBER FIGYEJJ MÁR NAGYON ROSSZ HELYEN MEGYÜNK BE EBBE, a továbbiakban már csak befelé könnyeztem), de van egy nagyon fontos sajátság ezen kívül is: ha gyalog vannak, a közlekedési lámpát legfeljebb tájékoztatásnak veszik, semmi többnek.

Piros a gyalogoslámpa? Annyira érdekli őket, mint hogy süt-e a nap, vagy sem (segítek: semennyire). Megállnak, elnéznek arra, amerről jöhet valami, és ha elég messze van (értsd: mondjuk két méternél többre), akkor lelépnek és átmennek előtte. Az autósok viszont olyan szinten türelmesen viselkednek ilyen helyzetekben, hogy én csak néztem. Budapesten csinálnék olyanokat, mint Dublinban, maguk az autósok vernének agyon az árokparton. Itt még csak ránk se dudáltak. Alapból is nyugodtabb sofőrök: elég szépen tudják nyomni persze a pedált, de nincs az a dudáló-hőbörgő verseny, mint nálunk. Persze, a forgalom is jóval kisebb.

Reggel 10-es forgalom a The Townhouse-ból nézve... a városközpontban.

Reggel 10-es csúcsforgalom a The Townhouse-ból nézve… a városközpontban.

Hamar felvettük a gyalogos tempót, fürgén átmentünk minden piroson, volt olyan, hogy a rendőrök orra előtt, illetve konkrétan a rendőrökkel együtt. Hát így megy ez. :)

Felfedeztük az O’Connell Streetet, ami mondjuk olyasmi, mint Budapesten a Váci utca, és annak a környékét, meg nosztalgiából visszatértünk a Games Workshop bolthoz – na jó, én nyálcsorgatni mentem, de megáradt a Liffey, úgyhogy abba kellett hagynom.

Jó időben ott voltunk a buszt várni, így még vásároltunk ásványvizet is egy boltban, ahova a közeli gimi diákjai is betértek némi chipsért, amit ott nem chipsnek hívnak, de az most mindegy. Nagyon elégedetten vigyorogtam, amikor a társaság leghangosabb tagja, egy égővörös hajú, piercingekkel teli lány tele szájjal, röhögve szidta a többieket, ahogy kijöttek a boltból – méghozzá gaelül igyekezett ezt tenni, mert mint kiderült, aznap van gael órájuk, amit ő szeret, ezért megy is neki, csak a többiek utálják. Hogy miért örültem ennek a lánynak? Na, azt majd a harmadik Holdárnyék regényből megtudjátok. :D

A busz mindössze negyed óra késéssel megérkezett. Mint megtudtam, ez abszolút ingerküszöb alatt van, a késéseket húsz percnél kezdik regisztrálni, ha éppen van min, akkor harminc perc fölött már talán be is mondják. Az emberek, akik addig udvariasan sorba álltak, rettentő taktikusan hirtelen mind előttünk voltak, de nem zavart a dolog, beraktuk a csomagtartóba lent a csomagokat, én meg elővettem az otthon megvásárolt és kinyomtatott jegyet a szép A/4-es papíromon. Erre lelép a sofőr a busz lépcsőjére, és megkérdezi, hogy én vagyok-e a Péter, aki erre a buszra vett jegyet. Mondom igen, mire közölte az emberekkel, hogy bocs, de mivel mi előre vettünk jegyet, ő most fölhív minket, utána foglalkozik a többiekkel.

Sokkot kaptam.

Hamarosan pedig már robogtunk is nyugat, azaz Galway és az óceán felé.

day12

Érdekes az ír vidék, már kinézetre is más, mint a magyar, bár én csak az ország középső sávjáról tudok beszélni, de itt egyszer csak mintha félbe lenne vágva az ország: egy darabig egymástól fasorokkal elválasztott bevetett termőföldek, parcellák váltották egymást, aztán hirtelen a fasorok helyett derékig érő kőfalacskák jelentek meg, és itt már sok minden nem volt vetve, ellenben tekintélyes mennyiségű tehén táborozott a parcellákon. Mint megtudtam, az ország nyugati fele legalábbis ezen a sávon elég terméketlen, az igényesebb növények nem nőnek ki, így ez a rész leginkább marhatartásra alkalmas.

Mivel jókat szundikáltam az alapvető fáradtság és az ír reggeli jótékony hatása folytán, hamar Galwaybe érkeztünk, ahol a városközpontban rakott le minket a busz. A térképen szép közelinek tűnt a szállás, a turistaközpontban felmarkoltunk egy térképet és irány!

Valójában azonban olyan embertelen messze volt a szállás, hogy a térképre rá se fért. :D

ut galwayben2

Emellett nem tudok elmenni szótlanul amellett a tény mellett, hogy Írországban az utcanévtáblát ritka, indokolatlan kedvességnek tarthatják az emberek, nem is tudom, olyasminek, mint a három puszit találkozáskor. Tökéletesen sorsszerű, hogy mikor és hol lesz kitáblázva egy utca: akár fél órát is tudsz úgy gyalogolni egy városban, hogy egyetlen táblát se látsz. Se autósoknak szólót, se olyan ház falán levőt az utcasarkoknál, amiket Magyarországon megszoktunk. A tájékoztatás nem az írek műfaja – velük beszélni kell. Akkor azonnal és elég jól útbaigazítanak, de kiírni nem szeretnek ilyesmit! Egyéb kiírásokban és táblákban királyok (lesz még róla szó), de utazásnál inkább azt szeretnék, ha átéreznéd, mekkora kaland is az élet.

Ennek megfelelően közepes eltévedési rátával, brutális cókmókkal felpakolva, teljesen kifulladva találtuk meg a szállásunkat, ami a tradicionális fantasy tavernák példáján felbuzdulva lent pub, fent szálló. A pubot ráadásul The Office-nak hívták, így este tulajdonképpen elmondhattuk, hogy nem pubba mentünk, hanem a Hivatalba. Ügyeket intézni. Nyilván.

Ekkor már este hat volt, minden megnéznivaló zárva, mi meg olyan fáradtak, hogy az elmondhatatlan, úgyhogy kértünk kölcsön egy átalakítót a proprietor úrtól (adott) a konnektorhoz – ugyanis természetesen az ír konnektor háromágú villát eszik, tehát egyáltalán nem szereti a magyar töltőt. Eztán kimentünk, megnéztük az óceánba torkolló öblöt, valamint részt vettünk egy kicsiny fish&chips evésben, ahol a hal tényleg frissen fogott, a chips pedig négybe vágott, kisütött, igazi krumpli. Meghökkentő élmény volt egyes magyarországi kóstolások után.

IMG_0055

IMG_0054

Galway Salthill nevű... negyede? Mindegy, szép hosszú partja van.

Galway Salthill nevű… negyede? Mindegy, szép hosszú partja van.

Már nem éreztük magunkban a lelkesedést, hogy megtegyük a négy kilométert vissza a belvárosba este, így is 10+ km volt a mai teljesített táv (cuccokkal!), úgyhogy inkább beültünk a Hivatalba… ügyeket intézni, és megismerkedni az ügyintézőkkel.

A Hivatal bejárata. Ügyintézés mindennap, hatásfoka: maximális.

A Hivatal bejárata. Ügyintézés mindennap, hatásfoka: maximális.

Na, itt aztán volt mindenki: idős halász és programozó egy asztalnál ültek és nézték a lóversenyt a tévében. Aztán egyszer csak nagy üvöltés: „Black Cloud! Now that’s my horse! I bet 100 Euro she comes in first, ye stupid focks!” Erre mindenki lecsapkodta a száz eurókat, a csapos ellenőrizte a fogadást. Lement a menet, a győztes zsebelt, a többiek meg röhögve fizettek, és fenyegették, hogy legközelebb ők nyernek.

Hát ilyen a világon nincs. Illetve van, pont most történik az orrom előtt.

Korán terveztünk aludni térni, hogy másnap a Cliffs of Mohernél nyithassunk, így még fenn volt a nap az égen, amikor felmásztunk a szobánkba a lépcsőn (ami nem nagy dolog, tekintve, hogy negyed tizenegykor még fenn van). A tv-ben ekkor értesültünk a lottóról, amit másnap este húztak, méghozzá egy szörnyen pihent reklám segítségével. Ekkor fedeztem fel magamnak a következő sorozatot, amit nézni fogok: ROS NA RÚN!

tg4-ros-na-run-pub

A Barátok közt stílusát és mélységeit ostromló széria a TG4 tv számára készül, csak írül beszélnek benne, de angolul feliratozzák, így volt szerencsém elrévedni kicsit a gael nyelv szépségeiben (kiejtve olyan nagyon sok nincs ám neki). Az általam megcsodált két rész története bájos csodavilágot festett fel: van nekünk az öreg temetkezési vállalkozó Tadhg bácsink (=Berényi Miklós), aki a gazdag ember és övé a PUB! Tadhg múltjából előkerül egy, a különböző alkoholokkal intenzív és jó kapcsolatot ápoló ex, aki hozza magával a fiát is. Ezt az exet Tadhg abortuszra küldte át Angliába (Írországban illegális volt, azt hiszem, még most is az) sok pénzzel, de a nő nem vetette el a gyereket, hanem most, felnőttként mutatta be, hogy az öreget kiforgassa. Persze, az átlát mindenen, és nem ad semmit, mire a nő ellene hangolja a fiát, akinek Tadhg sokat segített eredetileg, mire a srác leüti, berakja egy koporsóba és rágyújtja a ravatalozót (fél deci benzinnel, de ez most mellékes). Közben megismerjük Fiachot is, aki régen a Mo nevű lánnyal járt, de most Amyvel jár, mert állítólag Amy gyereket vár tőle, de Mo vissza akarja kapni – és tudja, hogy Amy csak hazudik, nincs semmiféle gyerek. Fiachnak meg csak leesik az álla…

Jelenet a helyi Rózsa Bisztróban, az elmaradhatatlan fekete sörrel!

Jelenet a helyi Rózsa Bisztróban, az elmaradhatatlan fekete sörrel!

A csapat a Rózsában

A csapat (egy része) a Rózsában…

... és előtte a sorozat nagykorúvá válásakor

… és előtte a sorozat nagykorúvá válásakor

És mindez írül. És ez csak két szál. Ugyanolyan módon működik, mint a Barátok közt: nyolc évig nem látsz egy részt se (vagy akár soha), de a másodikban már mindent tudsz mindenkiről. Fenomenális. :D

Némi sirályvillyogás közepette aludni tértünk, és reménykedtünk, hogy másnap kevesebb rohangálással megússzuk… de ez már a folyt. köv. :)

 

 

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>